Amikor megláttam a hírekben a magyar diákcsoport szörnyű balesetét, egyszerre gyűlt gombóc a torkomban és egyszerre fogott el félelem. Az a félelem, ami csak tudat alatt tör utat magának. Az a félelem, amivel minden egyes nap megküzdenek a szüleim, úgy, ahogy minden más gyermek aggódó édesanyja és édesapja.
Ez az ártatlannak tűnő kirándulás egy pillanat alatt fordult rémséges, borzasztó tragédiába. Egyszerűen nem vagyok képes felfogni, milyen fájdalom és űr keletkezhetett az elhunyt diákok szeretteinek szívébe. És csak tornyosulnak a könnycseppek a szemembe, szinte felháborodottan próbálom visszatartani a kitörő sírást, de képtelen vagyok… Most már nem megy… És nem is akarom… Látom magam előtt az anyát, aki gondosan segít élete értelmének az izgalmasnak tűnő utazás előkészítésében, az utolsó puszit, amit még a busz indulása előtt dob egyetlen kincsének, és a bájos arcot, amit már többé sem Ő, sem más nem láthat…
Mi van azzal a pillanattal, amikor a szülő békés álmát gyermeke görcsösen szipogó hangja veri fel? Még csak nem is tudja, hogy órákkal később a leghálásabb anya vagy apa lesz az egész világon. Bele sem merek gondolni azoknak az anyáknak és apáknak a sorsába, akiknél elmaradt a várva várt hívás… akik csak reménykedve imádkoznak azért, hogy gyermeküket újból karjukba szoríthassák… Aztán megérkeznek egy fekete zsákban a tények, mindent lerombolva és összetörve… Istenem, ezt senki sem érdemli meg!
Elképzelem a lángoló buszt, a percet, amikor minden gyermek sikítva menekül, ahogy csak tud. Elképzelem a segítséget nyújtó kezet, ami még utoljára a barát után kap, elképzelem a rémült tanárt, aki mindig “csak még egyet” szeretne kimenteni az égő lángok közül, elképzelem a hősöket, a szerencséseket és azokat, akiknek nem sikerült lejutni élve…
Nem tudok mást tenni, csak meredten ülök a monitor előtt, bámulom a busz maradványát és hálát mondok mind az x évemért, hogy itt lehetek és, hogy még mindig gyermek lehetek. Hálát mondok magamban anyukám aggódó szavaiért, és azt hiszem végre megértem, mit is jelent számukra elengedni a kezemet. Azt hiszem eljött a nap, amikor pontosan megértem minden szülő aggodalmát. Én csak egy olvasó vagyok, akit a közösségi oldalak világosítottak fel, milyen tragédia érte a szülőket, az iskolát, az országunkat, a világunkat… de nem tudok e mellett már szavak nélkül elmenni, vagy csak egyszerűen a hírfolyamba a soron következő szelfire kattintani…
Nem vagyok képes, mert ezek a gyerekek annyira értékesek. Annyira sok rejlik bennük… és most akaratlanul is újra könnybe lábad a szemem, hiszen közülük csak egy részük kamatoztathatja a jövőben ezeket az értékeket. Emlékszem azokra a felejthetetlen napokra, amikor pár órára részese lehettem az “én kis” tizennégy éveseim életének. Én ezeknek a plusz óráknak köszönhetően ismerhettem meg ezt a generációt, amit mindenki leír, pedig sokkal több van bennük, mint mi azt gondolnánk. Ők testesítik meg számomra a valódi összetartozás fogalmát, ők ragaszkodnak egymáshoz foggal-körömmel és ők azok, akiknek most a legnagyobb szükségük van arra, hogy segítsünk nekik. Feldolgozhatóvá tegyük a feldolgozhatatlant…
Az élet most egy jó nagy pofonnal ébresztette fel ezt a szombati napot, csakhogy megmutassa, semmire sem készülhetsz fel Te sem és én sem. Ugye már Te is érted, mit jelent a szülői aggodalom? Ugye már látod, hogy mivel kell megküzdenie édesanyádnak, amikor elengedi a kezedet? Ugye most már érzed annak a bizonyos telefonnak, vagy SMS-nek a súlyát, amiben elhangzik a kérdés: “Minden rendben Kincsem? Odaértél?”
Ui.: Mindenkinek, aki valamilyen szinten érintett volt a baleset kapcsán, üzenem, hogy tartson ki! Őszinte részvétem azoknak a szülőknek, akik már nem láthatják többé gyermeküket! Drága olvasóim, imádkozzunk együtt minden gyerekért, anyáért, apáért, tanárért! Mindenkiért!
Forrás: erdelykitty.com
↓↓↓ Mások most nézik...nézd meg Te is! ↓↓↓
