Mindenki hallott már az anorexiáról és mindenki „szakértő” mód tudja, hogy mit jelent, de vajon belegondolt már bárki is igazán, hogy mit érez egy olyan ember aki ebben a betegségben szenved? Most egy roppant őszinte véleményt olvashatnak róla, érdemes elgondolkodni:
Egy átlagos fiatal lány írta le nekünk, hogy milyen is belülről átélni ezt a betegséget mely több szenvedéssel jár mint azt bárki is gondolná, mivel szeretné, hogy eljusson mindenkihez milyen szörnyű dolog is ez valójában. Aki pedig azt hitte eddig, hogy ez csak felszínes feltűnés az elszenvedők részéről az roppantul mélyüljön el a most következő erős gondolatokban:
“Soha nem volt olyan, hogy minden tökéletes. Mindig voltak, vannak és lesznek problémák amikkel szembe kell néznünk, és még ezek mellett is meg kell látnunk a pozitív dolgokat.
Most azt gondolom, hogy bárcsak olyan lenne minden mint régen. De igazából akkor sem voltam boldog. Tizenhárom éves koromban elváltak a szüleim, akkor el is költöztünk, ami eléggé megviselt. Tizennégy évesen lázadni kezdtem. Soha nem fogadtam szót a szüleimnek. Utána minden rendben jött. Sokat buliztam, jó tanuló voltam, sokat beszéltem, mindig a társaság központjában voltam, rengeteg barátom volt és a szüleimmel is jóba lettem. Szinte tökéletes életem volt.
Ez tizenhat éves koromra megváltozott. Mindenki észrevette körülöttem, hogy visszahúzódóbb és csendesebb lettem, de senki nem tudta a hátterét. Fogyókúrázni kezdtem, ami erősen kihatott az érzelmi életemre. Rengeteg ételt megvontam magamtól. Körülbelül egy tizedét ettem annak amennyire szükségem lett volna. Hánytatni kezdtem magam. Gyűlöltem az ételt, de mégis mindig rá gondoltam. Az ízére. Néha csak egy falat jól esett volna. De inkább koplaltam. Két hét alatt hat kilót fogytam, úgy hogy már belebetegedtem és az iskolában összeestem. Az osztályfőnököm elküldött pszichológushoz, ekkor már anyukám is aggódni kezdett.
A legjobb barátnőmmel összevesztem, nem jártam el otthonról, sokszor csak összeestem az ágyamban délután és reggelig aludtam. A suli menő diákjából egy élőhalott lettem, mindenkit eltaszítottam magam mellől. Magányos voltam és elkezdtem hazudni, mindig, mindenkinek. Azt hitték a szüleim, hogy depressziós vagyok és majd kinövöm, semmit nem sejtettek a valóságból. Az edzőteremben órákat töltöttem, hogy ledolgozzam a felesleges kalóriákat. Nem volt olyan perc, hogy ne gondoltam volna az ételre. Szörnyű volt, tudtam, hogy rossz amit csinálok, de folytatni akartam. A nyelőcsövemet teljesen szétmarta a hányás. A kezem sebes lett tőle. Már majdnem sikerült hazudni mindenkinek, de az utolsó alkalommal mikor pszichológusnál voltam mindenre rájöttek.
Egy hét múlva behívták édesanyámat és közölnöm kellett vele, hogy ami velem történik az nem egy sima kamaszkori depresszió, hanem anorexiás és bulimiás vagyok. Talán ez volt számomra a legnehezebb, ő elsírta magát, és azt mondta, hogy az ő hibája. Azóta minden héten járok a rendelőbe, hogy megmérjenek. Nem szabad tovább fogynom. De nincs annál megalázóbb érzés mikor ráállítanak egy mérlegre, és tudom, hogy arra kell törekednem hogy többet mutasson, de annak érdekében teszek, hogy kevesebbet…
Majdnem egy éven keresztül el tudtam titkolni az étkezési zavaromat, és most, hogy már publikus ez az egész, egyre több lányon látom, hogy elindult ugyanezen az úton. Annak ellenére, hogy tudják, hogy mennyit szenvedtem emiatt, és most már nem tudom visszafordítani a folyamatot. Nem akarok én lenni a követendő példa. Már gyógyulni szeretnék, de nem tudok, és akármelyik pillanatba kórházba kerülhetek.
Már sok emberrel beszéltem aki pozitív hatással volt rám. Valamikor azt gondolom, hogy életem végéig ezt akarom csinálni, és ez egy normális dolog. De néha felfogom, hogy tönkreteszem magam és változtatnom kell. Amikor elkezdtem ezt az egészet bele se gondoltam, hogy milyen nehéz lesz abbahagyni. Egyszerűen ebben élek és nem tudok kilépni belőle. Mint egy körforgás amiből két kiút van:
A HÍZÁS ÉS A HALÁL…”
A cikk szerzője: Vincze Bence
Forrás: f21.hu
↓↓↓ Mások most nézik...nézd meg Te is! ↓↓↓
